Akira Toriyama halálakor az Insert Credit podcast tagjai azzal a felkiáltással búcsúztatták, hogy ő nem eltávozott, hanem halhatatlanná vált. A srácok nem jártak messze a valóságtól: Toriyama meséi mára beágyazódtak a popkultúrába, mondanivalójuk ott ragadt minden alkotó tudatalattijában. A Dragon Ball teljesen átformálta a japán képregényeket, és több generációnak adott feledhetetlen emlékeket.
Született azonban Toriyamának egy kevéssé ismert munkája is 2000-ben Sand Land címmel. Több évtizedes eposz helyett ez egy egyszerű, csupán 14 fejezetből álló kaland volt, amit pár óra alatt be tudsz fejezni, és ami egy háborútól megtépázott világ nehézségeiről mesélt egy gyermeteg démon szemszögéből. Egyébként annak a 14 fejezetnek minden oldala érdekes volt és olvasmányos, ráadásul nem okozott számára gondot néhány panelben összeszedni a sztori nem túl finom, de egyértelmű üzenetét.
Sivár világ ez
A Sand Land története meglehetősen egyszerű: egy olyan jövőben járunk, amelyben a bolygónkat hatalmas pusztasággá sikerült varázsolnunk a folyamatos háborúzásainkkal, és mivel a sivatagban a víz többet ér az aranynál, mindenki a tartalékainak kuporgatásával van elfoglalva, leszámítva a démonokat. Ebben az univerzumban a pokol szülöttei együtt élnek az emberekkel, és ők bizony imádják szekálni az egyébként is sanyarú sorsú túlélőket. Vizet lopnak tőlük, csínytevésekkel szívatják őket, és mindent megtesznek hogy elszórakoztassák magukat a kietlen pusztaságban.
A történetünk főhőse Beelzebub, a démonherceg. Egy napon egy seriff meglátogatja otthonát, egy ajánlatot hozva: szerinte valahol van egy titokzatos vízforrás a sivatag déli részén, és kíséretet akar kérni ahhoz, hogy élve eljuthasson oda. Fizetségként egy játékkonzolt és játékokat kínál, amire Beelzebub ugrik is, és ezzel megkezdődik a sivatagi kalandtúra.
A sztori nagyrészt Toriyama eredetijét követi, nyilván kibővítve olyan megoldásokkal, amelyek nélkül nehéz lenne játéknak nevezni. Az akció-RPG-ben mi közvetlenül Beelzebubot irányítjuk, akivel ütni-rúgni fogjuk a katonákat és szörnyeket, míg társai különböző buffokkal és támogató képességekkel segítik munkánkat. A világ meglehetősen sivár, de utazásaink közben sok helyen találunk barlangokat, segítségért kiáltó NPC-ket, valamint gyorsan lepörgethető mellékküldetéseket. Ezek az elemek többé-kevésbé sikeresen próbálják egy kis élettel feltölteni a pusztaságot.
Hosszú utazásról lévén szó a járműveink meglehetősen sok figyelmet kapnak. Többféleképpen is alakítgathatjuk a gépeket, melyekből meglepően változatos a kínálat. Rengeteget fogunk vezetni és a volán mögül akciózni, így jó hír, hogy a lövegeket elsütni, a gépek között váltogatni és kitalálni, hogy mikor melyik járgányra van szükségünk, a játék legélvezetesebb részei. Ugyanakkor itt ki is fogytam a dicséretekből, mivel sajnos ezúttal is a Bandai Namcóra jellemző sablonos adaptációt kaptunk.
Félúton szomjazva
Vannak szekciói a Sand Landnek, amelyek ténylegesen szórakoztatóak. Egy lopakodós küldetés során Beelzebubbal kirabolni egy katonai bázist, aztán a feladat végeztével szétverni és szétlőni mindent, majd elgurulni az éjszakába, az egyik kedvenc élményem volt. Az is tagadhatatlan, hogy Beelzebub, a többi karakter, valamint Sand Land zónái tökéletesen elevenítik meg Toriyama stílusát, és a játék művészei ízléses apróságokkal egészítették ki a helyszíneket. Mindezek az elemek azonban kevés izgalommal kerülnek tálalásra.
A harcok vállalhatóak, de sajnos sosem válnak igazán feszültté. Az animációk pörgősek, a gépek változatossága pedig rengeteg opciót kínál, de az ellenfeleink kiábrándítóan ostobák, és pillanatok alatt összecsuklanak. Beelzebubnak és haverjainak van ugyan egy-egy fejleszthető képesség fája, de mindegy, hogy mire mennyit adunk, amikor az egyetlen dolgunk gyorsan nyomogatni a bal egérgombot.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
A vizuális prezentáció nem rossz, de nem is kifejezetten izgalmas. Az átvezetők megszolgálják a feladatukat, de egy-egy izgalmasabb jelenetet leszámítva, a többségük unalmas expozíciós ömlengésbe fullad. A szinkronszínészek hozták, amit lehetett, de nincs az az Oscar-díjas színész, aki érdekessé tehette volna ezt a szövegkönyvet. A zene és a audiodizájn nem csapnivaló, de 10 perccel a Sand Land bezárása után egyetlen dallamot sem tudnék felidézni és eldúdolni nektek.
A játék legnagyobb hibája, hogy szimplán csak "oké". Nem a legrosszabb anime adaptáció, amivel valaha játszottam, és ha valaki megőrül Akira Toriyama mangájáért, akkor talál majd benne olyan dolgokat, amiket őszintén szeretni fog. A sztorit ugyan bővítették, de a lényeg nem veszett el, és az új elemek értékes pillanatokat tettek hozzá a történethez. Bár a prezentáció cserben hagyja a fajsúlyosabb eseményeket is, szerencsénkre nincs az a rendező, aki tönkre tudná tenni Beelzebubot vagy Thiefet. Ráadásul elég tartalom is van a játékban ahhoz, hogy egy-két hétre lefoglalhassa a kalandozásra vágyó rajongókat.
Nem tudom azt mondani nektek, hogy rossz játékról van szó, de azt igen, hogy ismét egy felejthető anime terméket kaptunk a Bandai egy kevésbé ügyes csapatától. Ami engem illet, én csak annak örülök, hogy Toriyama dolgozott a Dragon Quest XII-n is, így nem a Sand Land videojáték lesz az utolsó dolog, amiről a mester eszünkbe juthat majd.
