Hirdetés

Alone in the Dark teszt - visszatért a tűlélőhorrorok öregapja

|

Legendás első része stílusteremtőként vonult be a videojátékok nagykönyvébe. Vajon fel tudott nőni hozzá az új rész? Ennek jártunk utána.

Hirdetés

Iszonyú nagy kihívás úgy kiolvasztani hibernált állapotából egy hosszú időre parkolópályára helyezett franchise-t, hogy a végeredménnyel a veterán rajongók és laikusok is elégedettek legyenek. Az ilyen vállalkozások jobb esetben egyik vagy másik tábornak kedveznek, de láttunk már olyan forgatókönyvet is megvalósulni, amely alapján mindenkinek csalódnia kellett. A következő pár ezer karakterben megpróbáljuk elhelyezni ezen a képzeletbeli skálán az új Alone in the Darkot, amelyre súlyos teherként nehezedett, hogy fel kellett nőnie nagy elődjéhez, Frédérick Raynal 1992-es stílusteremtő klasszikusához. Ne feledjük, a Resident Evil még nem volt több egy kósza gondolatnál, amikor Edward Carnby és Emily Hartwood egy 3D-ben felépített régi udvarház folyosóin került szembe a Cthulhu-mítosz inspirálta rémségekkel, méghozzá a túlélőhorror műfajában sokáig alapvetésnek számító fix kameranézet mellett.

A folytatásokhoz a Franciaországban lovagi címmel kitüntetett Raynalnak már nem sok köze volt, így az Alone in the Dark 2 (1993) akciódúsabb lett, az Alone in the Dark 3 (1995) pedig egy westernfilm kulisszái közé vitte a játékost. A 2001-es reboot, az Alone in the Dark: The New Nightmare napjainkba helyezte a történetet, és ugyanígy tett a 2008-as Alone in the Dark is azzal a különbséggel, hogy az ódivatúnak ható rögzített kamerát dinamikus, külső- és belsőnézetet ötvöző megoldásra cserélte. Egy utolsó, minden korábbit alulmúló próbálkozásról még meg kell emlékeznünk, mielőtt a múltat hátrahagyva rátérnénk a jelenre: 2015-ben az Atari kooperatív élményt faragott az Alone in the Darkból, aztán kifogyott a pénzből, és kénytelen volt túladni a jogokon. Bele se merünk gondolni, mi következett volna az Illumination után - talán MOBA vagy battle royale?

Két játék egyben

Mindenesetre így került a képbe a THQ Nordic támogatását élvező Pieces Interactive, mely Mikael Hedberg (Amnesia: The Dark Descent, SOMA) vezetése alatt a lehető legjobb döntést hozva visszakanyarodott a szériai gyökereihez. E tekintetben lehetett volna amúgy egy kicsit bevállalósabb is, de erről majd később szót ejtünk még.

Tehát ismét a dübörgő '20-as években járunk, és a kaland elsődleges helyszíneként szolgáló, időközben szépen kibővített Derceto kúria is ismerősnek tűnhet. A színpalettától egyes ikonikus helyiségeken és berendezési tárgyakon át (mint a padlás, a zongora vagy az állóóra) a karakterekig sokféleképpen fejet hajtottak az alkotók az immáron 32 éves eredeti játék előtt. Ugyanakkor - és ez a kérdést nem árt már most tisztázni - az új Alone in the Dark nem remake, de nem is reboot, inkább a klasszikus túlélőhorror modern(ebb) alapokra helyezett újraértelmezése. Ennélfogva az eseményeket nem Jeremy Hartwood öngyilkossága hozza mozgásba, hanem egy levél, amit Emily nagyon is élő, de meglehetősen furcsán viselkedő nagybátyja írt. A rokona egészségéért aggódó nő felfogadja Edward Carnby, New Orleans-i magánnyomozót, és együtt hajtanak a lápvidék kellős közepén magasodó kúriához, amely az elit speciális gyógykezelést igénylő tagjai számára kialakított magánkórházként funkcionál.

Mindjárt az elején választanunk kell, hogy melyiküket terelgetjük a történet hátralévő részében, de ennek a játékmenet szempontjából nincs különösebb jelentősége. Inkább onnan nézve lényeges a döntés, hogy más koreográfiát követnek az átvezetők, máshogy reagálnak a szereplők arra, ha a David Harbour (Stranger Things, Fekete Özvegy) által megformált Edward áll a nyomozás élére, és megint máshogy, amikor a Jodie Comer (Free Guy, Megszállottak viadala) alakította Emily veszi kezébe az irányítást. Éppen ezért ajánlatos kétszer is végigtrappolni az Alone in the Darkon, mert így teljesebb képet kapunk, és néhány homályos részlet is tisztábbá, érthetőbbé válik, még ha összességében kissé zavaros is marad narratíva. Ráadásul ily módon a főszereplők saját történetszálait is kibogozhatjuk, általuk egy kicsit jobban megismerve őket.

Ezen felül még egy okkal szolgáltak a fejlesztők az ismételt végigjátszásra: számos lagniappe-et (apró ajándékok, amikkel a louisianai kereskedők lepik meg vásárlóikat), látszólag semmire se jó tárgyakat gyűjthetünk össze, és ha megvan egy szett, akkor pluszinformációt vagy akár pluszfeladatot is kaphatunk. Ahhoz pedig, hogy mindet összegyűjtsük, nem elég egyszer nekifutnunk a játéknak.

Hirdetés

Az hamar világossá válik, hogy valami nagyon nincs rendben a Derceto falain belül, mindenki gyanúsan viselkedik az intézményt vezető pszichiátertől a személyzeten át a bent lakó páciensekig, Jeremynek pedig nyoma veszett. Az utóbbi állhat összefüggésben azokkal a racionálisan nehezen megmagyarázható jelenségekkel, amikor egy ajtón benyitva hirtelen teljesen más környezetbe téved az ember, utána pedig a mozdulatot megismételve ismét egy hétköznapinak tűnő folyosón vagy szobában találja magát. Az Alone in the Dark gyakran játszik azzal, hogy elmossa a határvonalat valóság és képzelet között, összezavarja és bizonytalanságban tartja hőseit éppúgy, mint bennünket. Mi is csak sodródunk az eseményekkel, és találgatunk, hogy tömeghisztériának vagyunk az elszenvedői, vagy tényleg emberforma hínárlényekkel és föld alatt közlekedő szörnyekkel teli olajmezőn jártunk az imént.

Veszett fejsze nyele

Annyi biztos, hogy hiba lenne pusztán a képzelet szüleményének tekinteni a felénk kúszó, mászó, araszoló, esetleg a magasból támadó groteszk retteneteket, mivel pár ütéssel lenullázzák az életcsíkunkat. Egyébként hogy mekkora a baj, HUD nélkül is láthatjuk, hiszen egyre több helyen üt át a vér az általunk irányított karakter ruházatán. Tudni kell, hogy a kalapjához még a leghajmeresztőbb szituációkban is már-már komikusan ragaszkodó Edward nem tökéletes reflexű, feltartóztathatatlan gyilkológép, ahogy a talpraesett, józanul gondolkodó Emily sem. A harc lomhának és sutának érződik még a modern túlélőhorrorok mércéje szerint is, ezt pedig nehezítésként megfejeli az a dizájneri döntés, hogy az orvosságként működő szíverősítőből és lőszerből is fájdalmasan keveset vihetünk magunkkal, miközben az utánpótlás meglehetősen szegényes. Rettenetes csalódásként éljük meg minden egyes üresen felejtett láda, szekrény vagy fiók kinyitását.

Emiatt - hacsak nem tekerjük egészen alacsonyra a nehézségi szintet - rákényszerülünk, hogy lopakodva elkerüljük ellenségeinket, esetleg amennyiben épp van kéznél, téglát dobva tereljük el a figyelmüket, és ha minden kötél szakad, felhúzzuk a nyúlcipőt. Az ugyanis régen rossz, ha úgy megyünk bele a kézitusába, hogy sokan vesznek körül, mivel nem térhetünk ki sikeresen a végtelenségig, másrészt pedig akármennyire strapabírónak is tűnik a korábban felmarkolt fejsze, ásó, csákány satöbbi, pár suhintást követően darabokra hullik.

Általánosságban elmondható, hogy az Alone in the Dark felkészít a közelgő csetepatéra (árulkodó jel, ha rögtönzött fegyverként használható téglákba és Molotov-koktélokba futunk), de nem mindig világos elsőre, hogy egyáltalán érdemes-e leállni harcolni. Volt egy szakasz, ahol elakadtam kicsit, mert azt hittem, muszáj megvetnem a lábam és az utolsó töltényig küzdenem, holott azt várta a játék, hogy lőjek utat magamnak, törjek át a szörnyek sorain, és előre menekülve aktiváljak egy szkriptelt üldözéses jelenetet. Akkor fogtam gyanút, amikor sokadik próbálkozásra nagy nehezen túléltem a rajtaütést, majd azt láttam, hogy több rémség is várakozó álláspontot vett fel: nem modult, amíg nem rohantam a kijárat felé. Biztos vagyok benne, hogy ezt jobban is meg lehetett volna csinálni, ahogy annak is fel kellett tűnnie a Q&A-tesztek során, hogy sokszor késik a hang, amikor elsütünk egy fegyvert.

Play it like it's '92

Ahhoz képest, hogy a fejlesztők a legnagyobb jóindulattal is csak közepesnek mondható, fapados hatást keltő harcot szánták a játékélmény egyik alappillérének, elég nagy csalódás a végeredmény. Szerencsére a Derceto fokozatos felfedezése és a rejtélyek kibogozása valamelyest kárpótolni tud minket ezért. A fejezetekre tagolt történet során újra és újra visszatérünk az ódon kúriába, amelynek legtöbb helyisége kulcsra zárva, lelakatolva őrzi titkait, így eltart egy darabig, amíg mindenhova beleshetünk, hiszen meg kell előbb találnunk a szükséges kulcsot vagy szerszámot, máskor viszont alternatív úton megközelítve, a másik oldalról kell kinyitnunk egy elreteszelt ajtót, hogy a későbbiekben ne kelljen akkora kerülőt tennünk, amikor átvágnánk az épületen.

A fejtörők között felülreprezentáltak a hagyományos puzzle-ök, de olyan is gyakorta előfordul, hogy a birtokunkba került levelek, naplóbejegyzések és egyebek sorai között lapul a továbbjutás kulcsa, a rejtvény megfejtése. Egyik sem túlságosan bonyolult, de - és emiatt jár a piros pont a csapatnak - ha kikapcsolunk minden segítséget, akkor magunknak kell rájönnünk az összefüggésekre, felfigyelnünk az utalásokra. Ezáltal tényleg a sajátunknak érezhetjük a sikert, amikor rájövünk a megoldásra, másrészt pedig a játékidő hossza is kitolható ily módon. Az első köröm 10 óra felett ért véget, a másodikhoz elég volt ennek a fele is.

Azzal, hogy ilyen komoly hangsúlyt helyezett a Pieces Interactive a feladványokra, igyekezett saját arculatot adni az Alone in the Darknak, de kihagyott egy hatalmas ziccert. A játék egy pontján ugyanis visszatér az 1992-es eredeti fix kameranézete a klasszikus tank kontrollal egyetemben, ám sajnos csak rövid időre. Pár éve a The Medium megmutatta, hogy lenne még igény ilyen játékra, de a csapat és a kiadó beérte pár nosztalgikus skinnel és filterrel. Így viszont olyan címekkel kell versenyeznie, mint a modern Resident Evil remake-ek, a kívül-belül megújult Dead Space, valamint a sokszorosan díjnyertes Alan Wake 2, márpedig ebből a társaságból a fejlesztők minden igyekezete, valamint David Harbour és Jodie Comer leigazolása ellenére is lefelé lóg ki.

A GS már a TikTokon is vár

Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!

A sötétben pislákoló fény

Nem fogunk rá oly sokáig emlékezni, mint nagy elődjére, de az új Alone in the Dark távol áll attól, hogy az Illuminationhöz fogható, totális kudarcnak nevezzük. Kétségtelenül bugos - engem többször is kidobott fejezetváltás közben -, de a fejlesztők ígértek egy patchet a megjelenés napjára, ami elvileg javítja a korábban szóba hozott hibákat is. Emellett a küzdelem sem annyira élvezetes, mint lehetne, ráadásul az ember ijesztőbb szörnyeket várna attól a Guy Davistől, aki Guillermo del Toro több filmjén is dolgozott. Mindazonáltal vannak erősségei, amelyekre a későbbiekben építkezhet a stúdió, ha esélyt kap egy újabb rész elkészítésére. Ilyen például az amerikai Dél folklórjának és a lovecrafti horror motívumainak különleges elegye, valamint hogy az ijesztgetés csak kis mértékben támaszkodik a sokak által gyűlölt jump scare-ekre. Ehelyett olyan, oldschool megoldásokhoz nyúl, mint a nyikorogva nyíló és csukódó ajtók, a lépteink alatt recsegő padló, a villámlás, vagy az ablaktáblát hevesen verő eső. Érdemes fejhallgatóban, a környezetünket kizárva játszani, mert úgy sokkal hatásosabban érvényesül az atmoszféra megteremtésének egyik legfontosabb eszköze, a baljós hangulatú jazz is.

Szintén a játék előnyére vált, hogy alkotói nem ragaszkodtak a Dercetóhoz egyetlen helyszínként, illetve hogy a játékmenetben kiemelt szerepet szántak a harcnál egyébként is kidolgozottabbnak érződő felfedezésnek és puzzle-megoldásnak. Sokkal szórakoztatóbbnak találtam az utóbbiakat, mint azt, hogy szörnyekkel kergetőzzek egy temetőben, vagy hogy egy legyőzhetetlen ellenfél elől meneküljek.

Visszatérve a cikk elején felvetett kérdésre, érdemes leszögezni, hogy az új Alone in the Darkban minden megvan, amit egy túlélőhorrortól elvárhatunk napjainkban, csak épp nem minden olyan minőségben, hogy a műfaj kedvelői maximálisan elégedettek legyenek vele. Ha nem csupán egy megállót utazott volna a nosztalgiavonaton, vagy ha hosszabb ideig hagyják a sütőben, és addig csiszolgatják a tökéletlen részeit, amíg szükséges, akkor most könnyedén ajánlhatnám egyik vagy másik tábornak. Ehelyett középen próbált egyensúlyozni a kötélen, s bár elég sokáig eljutott, végül megcsúszott a lába, és a mélybe zuhant. Ahogy majd az ára is fog idővel, és akkor lesz érdemes lecsapni rá.

Alone in the Dark (2024)
Hangulatos, a legtöbb elemében korrekt főhajtás a túlélőhorror műfajának egyik alapköve előtt, de ennél sajnos nem több.
Ami tetszett
  • atmoszférája különleges keveréke a lovecrafti és az ún. déli gótikus horrornak
  • nem pont ugyanolyan a végigjátszás a két karakterrel
  • gazdagon adagolt fejtörők
  • testreszabható játékélmény
Ami nem tetszett
  • fapados harcrendszer
  • unalmas szörnydizájn
  • bugos
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)